Tényleg mindennek eljön az ideje?
Hányszor halljuk és mondjuk mi magunk is. Épp ebben vagyok nyakig: „mit csináljak, hogy csináljam, akarom-e igazán” – és hálával fogadom a jóindulatú simogatást a barátoktól: „Mindennek eljön az ideje.”, „Majd, ha készen állsz.”, „Majd, ha több időd lesz.”, „Majd, ha úgy állnak a csillagok, majd ekkor meg akkor...”
Pedig mélyen tudom, hogy ez hazugság. Az idő nem hoz el semmit, csak telik. Megtanultuk ezt mondogatni egymásnak jó szándékkal, de cinkosként. Valójában csak falazunk a másiknak. Mert ha neked megengedem a toporgást, magamnak is felmentést adok.
Itt toporgok én is: csoportnak is tanítanék újra, meg nem is. Keresek is helyet, meg nem is.
Mert a változás szerintem nehéz. A bizonytalanság számomra kényelmetlen, a döntés meg felelősség. Ezért csinálunk zajt, jön az elterelő hadművelet: jövünk-megyünk-intézkedünk,pörgünk, rohanunk, pörgetjük a netet. Mert ugye amíg csinálunk valamit, addig nem kell meghallani a belső csendet. A csendben ugyanis nem lehet többé hazudni magunknak.
Nálam ez a pörgés sajnos még nem áll le gombnyomásra. Hogy kijöjjön a feszültség a testemből, kell a jóga, a séta, a tánc, a mozgás. Amikor a fizikai fáradtság lecsendesíti a rendszert,végre leül a zaj.
De a lényeg csak ezután jön: ott maradni abban a csendben. Még meditálni se kell, elég csak ülni és befelé figyelni.
És ebben a csendben már nem lehet füllenteni, nincs takarózás.
Nem mondom, hogy innen már könnyű, vagy hogy én már tudom a tutit és ismerem a lépéseket. Nem tartok ott. Nem veregetem vállon magam, nem lettem végleg megvilágosodott ;-) – hisz a felismerés önmagában kevés, cselekedni kell. De abban a tiszta csendben legalább már nem áltatom magam.
És innen már tovább lehet lépni.
